A kálváriánk jó pár évvel ezelőtt kezdődött. A szóban forgó idős hölggyel egészen addig nem volt probléma, ameddig dolgozott. Akkoriban még a többi szomszédra fújt. A kezdeti felszínes kapcsolatunk után azt kell mondjam, hogy jó viszony alakult ki közöttünk. Mivel egyedül élt; unatkozott és szívesen vette, ha valaki meghallgatja a problémáit. Nagyon-nagyon szeretett panaszkodni! Gyakran meglátogattam, ittunk egy kv-t, vittem valami apróságot, csereberéltünk dolgokat, attól függően kinek mire volt szüksége.
A gondok akkor kezdődtek, amikor nyugdíjba ment, és hirtelen rázúdult az unalom, a semmittevés. Egyedül élt, a gyermekei viszonylag ritkán látogatták, a többségük csak akkor, ha valamire szükségük volt. Nem volt kivel beszélgetnie, én viszont egy időben nem értem rá vele foglalkozni. Amikor eleinte nem köszönt, sejtettem, hogy megsértődött, amiért elhanyagolom, de akárhányszor összefutottunk, próbáltam szóba elegyedni vele. Egyszer azonban nagyon rossz passzban voltam, amikor találkoztunk, s mivel újdonsült szokása szerint levegőnek nézett, kifakadtam, miszerint nem én vagyok a bunkó, hanem az aki nem tud köszönni. Bevallom őszintén, nem kellett volna ezt mondanom, de olyan súlyú problémákkal küzdöttünk akkor, hogy ez már csak hab volt a tortán.
Rövid időn belül minden megváltozott. Az eddigi rossz szomszéd a legjobb barátnője lett, mi pedig az ellenség. Képzeljétek el, hogy valaki unalmában egész nap leselkedik és hallgatózik utánatok. A kihallgatott fél információkból pedig elképesztő sztorikat kreált. Elérkezett az a pont, hogy az otthonunkban szinte csak suttogni lehett, mert a falnak is füle volt. Kiülni az udvarra? Ugyan, felejtős. Egy alkalommal mertük megtenni, mire vastagon pókhálót zúdított a fejünkre, hogy érzékeltesse ki az “úr” a háznál. Viszonylag csendes környéken lakunk, de a gyermekem szinte sosem játszhatott az udvaron, mert akkor megzavarta volna a territóriumát, később a sok órás beszélgetéseket, melyek nyáron gyakran este 9-10 körül értek véget és mivel az ablakok nyitva voltak folyamatosan behallatszódott a duruzsolás.
Végül odáig fajult a dolog, hogy ránk uszította az egyik gyermekét. Ekkor sokfélreértésre, kitalációra fény derült. Az is probléma volt, hogy az általa lelakatolt közterületre bementek a szakemberek, mikor ki mertük cseréltetni az ablakot stb., viszont kb. 1 teljes évig egy hatalmas farakást tárolt az ablakunk előtt, amiért természetesen mi meg sem nyikkantunk vele ellentétben. Minden probléma volt; ha csinált az ember valamit, ha nem.
Aztán ott voltak a kicsinyes bosszúi, ami közül a legbosszantóbb az volt, hogy közvetlenül a nyitott ablakunk alá csontokat és ételmaradékokat szórt a kóbormacskának (amit végül éjszakai ragadozók vittek el). Ennek következményeként gyakran csukott ablaknál kellett aludnunk a nyári kánikulában, plusz a kellemetlen rovarok száma is megszaporodott.
Ha vendégünk jött, akkor az ajtó előtt állt és hallgatózott, valamint minden (késő) este az ablakból figyelte a páromat, amikor hazaért a munkából. Mikor véletlenül összefutottunk az utcán, vánszorogni is alig bírt, de ha meglátott, felsprintelt a lépcsőn, nehogy találkoznunk kelljen.
Egy idő után már szabályosan éreztük a gyűlöletét, a rosszindulatát, a negatív energiák áramlását az irányunkba. Időnként próbálkoztam azzal, hogy normális mederbe tereljük az elmérgesedett kapcsolatunk, eredménytelenül. A rossz szomszédi viszony pár évnyi kínlódás után végül költözéssel zárult le.
Nem állítom, hogy mi lennénk az ideális szomszédok, de mindig igyekeztünk tekintettel lenni másokra. Egyesekkel ellentétben tiszteletben tartjuk mások magánéletét, privát szféráját, ami szerintem egy társasházban elengedhetetlenül szükséges a békés együttéléshez.