Apák napját hivatalosan minden év június 3. vasárnapján tartjuk, ami idén június 21-ére esik. Sokáig azt gondoltam, hogy ez egy viszonylag új keletű ünnep, de tévedtem. Az első apák napját (mint világi ünnepet) az amerikai Spokane-ben tartották meg 1910. június 19-én, hivatalos ünnepnappá pedig 1972-ben nyilvánította Nixon elnök.
Kezdeményezője Sonora Smart Dodd volt, akit háborús veterán édesapja testvéreivel együtt egyedül nevelt fel feleségének halála után, s ezzel szerette volna kifejezni a háláját mindazért, amit értük tett.
Érdekességként megemlíteném, hogy Európa katolikus országaiban már a középkorban is köszöntötték az édesapákat Szent József napján: március 19-én. (Pár országban azóta is ezen a dátumon ünneplik, mint pl. Svájc, Olaszország, Portugália, Spanyolország.) Németországban viszont ettől eltérően május 21-én áldozócsütörtökön tartják. Számos országban szintén más dátumokra bukkantam.
Magyarországon 1994-ben rendeztek először apák napi ünnepséget Miskolcon. (forrás: Wikipédia)
https://www.freepik.com/free-photos-vectors/people
Az én hősöm: az édesapám!
Számomra ez az ünnep legalább olyan fontos, mint az anyák napja.
Én és a testvérem még csak alsó tagozatosok voltunk, amikor meghalt az édesanyánk. Mivel alig több, mint 1 év a korkülönbség közöttünk, a szüleim a kezdetektől felosztották a velünk kapcsolatos teendőket, s én apukám “hatáskörébe” estem. Úgy érzem, nekem ezért egy hajszálnyit “könnyebb” volt a veszteséget feldolgoznom, mint a testvéremnek.
Szerencsések voltunk a szerencsétlenségben, mert a mi apánk a hétköznapok és mindennapok hőse, aki bármilyen házimukát elvégzett (ahogyan korábban is), dolgozott, nem ivott, nem roppant össze, nem keresett pótanyát, figyelmes, gondoskodó, szerető APA. Olyan apa, aki minden hajnalban felkelt, hogy reggelit, tízórait, teát, kávét készítsen. Hétköznaponta is többször vacsorát főzött munka után, s emellett minden hétvégén mosott, velünk együtt takarított.
Bele sem merek gondolni milyen nehéz lehetett ezt férfiként egyedül végigcsinálni hosszú-hosszú éveken át. Amíg iskolába jártunk, szinte csak értünk élt, s szerelmét is csak azután vállalta fel hivatalosan mindenki előtt. Szülővé kellett válnom, ahhoz hogy tudatosuljon bennem valójában mekkora áldozatot hozott értünk.
Alapvetően hajlamos az ember természetesnek venni, hogy mellette van a családja, a párja, a gyermeke. Én személy szerint minden egyes napért hálás vagyok, amit szülőként a gyermekünkkel tölthetünk. Manapság olyan sokan lemondanak a családjukról egy harmadikért, a függetlenségért, önmagukért vagy éppen a karrierjük érdekében. Nem küzdünk egymásért, nem figyelünk oda eléggé a másikra, csak amikor már késő döbbenünk rá, hogy mit is veszíthetünk vagy veszítettünk el.
Biológiai szempontból nézve apa vagy anya (szinte) bárkiből lehet, de “igazán” szülőnek lenni azt jelenti, hogy képessé válsz önmagadon kívül/felül/ felelősséget vállalni a gyermekeidért, s ha szükséges, akkor képes vagy a családod érdekeit a sajátod elé helyezni.
Itt meg kell említsem a nevelő- és örökbefogadó apákat is, mert ők is jó páran vannak, akik legalább olyan jól helytállnak az apai szerepben, mint egy vérszerinti szülő.
Természetesen nemcsak az életünket, de (többnyire) a családnevünket is apánknak, nagypapánknak és őseinknek köszönhetjük. Emlékezzünk meg róluk is!
Zárszóként mit is mondhatnék? Köszöntelek titeket kedves apukák, legfőképp téged… drága édesapám!