Az utóbbi időben beleolvastam néhány népszerű párkapcsolattal foglalkozó oldal cikkeibe, bejegyzéseibe (és az azok alatt zajló párbeszédekbe), mivel rá kellett döbbennem, hogy ez egyesek számára egyfajta megerősítés/önigazolás, hogy kilépjenek egy kapcsolatból, sőt valakinek egyenesen felhívás keringőre, hogy új irányba nyisson.
Fontos leszögezni, hogy egy kapcsolat olyan, akár a hullámvasút: egyszer fent, egyszer lent, amin folyamatosan “dolgozni” kell. Nagyjából az első 2 év után megszűnik a kémia s, hogy ezután mi lesz, a szerelem átalakul-e szeretetté vagy elhidegülnek egymástól, az csak a két félen múlik.
Természetesen egyetértek, sőt támogatom azt, hogy egy (fizikailag és lelkileg) bántalmazó kapcsolatban senkinek nem szabad maradnia.
Mi az, amivel kapcsolatban kétségeim vannak?
Úgy látom, hogy sok esetben az emberek becsapják magukat azzal, hogy az ő személyük és a boldogságuk a legfontosabb dolog a világon. Nem érzed jól magad a kapcsolatban? Nem tudtok kommunikálni, elhidegültetek egymástól, nincs elég testiség? Lépj ki a kapcsolatból, mert te többet érdemelsz, azt hogy tiszteljenek, megbecsüljenek, szeressenek…
Mi az, amit nem látok? Azt, hogy a felek ténylegesen a konfliktusok feloldására, a problémák megoldására törekednének.
Ez egészen addig elfogadható, amíg nincsenek gyerekek. Attól fogva az ő boldogságukat és jólétüket is szem előtt kell tartani. (Lehet, hogy hosszú távon a gyerekeknek is jobb lesz egy olyan élet, ahol anya és apa jó esetben mosolyogni fognak /vagy nem, de azért azt is érdemes figyelembe venni, hogy a válás nagyrészt nem közös konszenzus eredménye, ahol általában az egyik fél és emiatt sokszor a gyerek is sérül.)
Arra akarok kilyukadni, hogyha már fennhangon hirdetjük az állatokra vonatkozóan, hogy “Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg), akkor a felelősségnek saját család/gyermekek esetén nem kellene hatványozottan érvényesülnie? A férj/feleség/gyermek pláne nem egy kisállat, amit megun és félredob az ember a saját egója ürügyén.
https://www.freepik.com/free-photos-vectors/people
Mire egy 3. fél belép a kapcsolatba, addigra (általában) már kimondott vagy kimondatlan gondok vannak a két fél között. Lehet, ha nincs elkapkodott házasság/gyerekvállalás, akkor már régen kifújt volna az egész, és mindenki menne a maga útján komoly sérülések nélkül. Úgy gondolom, hogy aki elkötelezte magát és családot vállalt, annak először kutya kötelessége megpróbálni rendbehozni a kapcsolatát. Azért lelécelni, hogy valaki önmagát helyezze a családja elé (nem is feltétlenül egy harmadik személy itt a kiváltó fő ok), nem fair dolog.
Nem azt mondom, hogy mindenki maradjon benne a megromlott kapcsolatában, hanem azt, hogyha örök életre hűséget fogadott jóban-rosszban, akkor igenis tegyen meg mindent a házasságáért, mielőtt kilépne belőle. Ha nem tudnak érdemben kommunikálni, akkor kérjenek külső segítséget (pl. párterápia), ha ez sem segít, csak utána menjen mindenki a maga útján, így a kudarc feldolgozása és a lezárás is könnyebb lesz abban a tudatban, hogy ők minden tőlük telhetőt megtettek a házasságuk megmentéséért.
A közösségi oldalakon több helyen egymást buzdítják az emberek arra, hogy lépjenek és változtassanak, hagyják el a párjukat, mert jobbat érdemelnek. Ha nincs két egyforma ember, akkor két egyforma kapcsolat sem. Annak, hogy Józsi megcsalta Gizit, nem biztos, hogy az az oka, amiért Kati megcsalta Tibit vagy éppen fordítva. Egyszerűen nem látjuk mi vezetett odáig, hogy mindez megtörtént. Aki megtette egyszer, megteszi máskor is!- szól a sztereoptípia. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ha nem beszélnek róla, nem keresik meg a kiváltó okokat, nincs megbánás és nem hajlandóak dolgozni a kapcsolatukon, akkor bizonyosan.
Alapvetően mindenki megérdemli a boldogságot, csak az nem mindegy, hogy milyen áron. Nem lehet tetteink önigazolásaként tekinteni arra, amit mások mondanak, írnak, tapasztalnak. Mindenki a saját (és a gyermekei) életéért, döntéseiért felelős, ezt nem lehet másokra hárítani.