Kényes és nehéz témát boncolgattunk Z.-vel, aki vállalta, hogy nyíltan beszél a nehezen megélt terhességéről és a szülés utáni első időkről.
Mondanál néhány szót arról, hogy miért tartod fontosnak elmesélni a történeteteket?
Igazából azért tartom fontosnak, mert az anyaság, a terhesség egyfajta idealizált képe él a nőkben. Pedig ez nem feltétlenül van így, sokan nehezen éljük meg testileg és lelkileg egyaránt ezt az új szerepet az életünkben. Talán egy picit segíthetek rávilágítani arra, hogy egy váratlanul jött, rosszul megélt terhesség és szülés ellenére még válhatunk jó anyává.
Mi miatt érzed úgy, hogy mindez rosszkor történt meg veletek?
Nagyon nehéz őszintén beszélnem erről a témáról. A történetünk eleve a gyermekünk rosszkor és rossz időben történt fogantatásával kezdődött. Akkoriban a szülői házban éltünk néhány hónapja és egyáltalán nem voltak ideálisak a körülményeink. Azt kell mondjam, hogy válságban volt a kapcsolatunk. Az álmaink, a terveink összeomlottak, a gyönyörű szerelmünk elvirágzott, anyagilag pedig a béka feneke alá kerültünk. Alig néhány hónappal azelőtt találtam munkát. Teljesen váratlanul ért a dolog (eleve kisebb esélye volt annak, hogy teherbe essek, mint egy átlag nőnek).
Ahhoz, hogy megkaphassam az összes ellátást hónapokig titkolnom kellett az állapotomat. A munkahelyemen nem lehetett leülni, alig tudtam enni, sokszor az ájulás kerülgetett. Minden reggel hánytam hónapokon át, a családom pedig meg akart tőlünk szabadulni mielőbb. Fogytam és a baba is kisebb volt, mint amekkorának lennie kellett volna.
Az 5. hónapban táppénzre mentem és utána már nem dolgoztam. Otthon tarthatatlanná vált a helyzet, albérletbe kellett költöznünk. Akkor már a 7. hónapban jártam. A lányunk végül 1 teljes hónappal a kiírt időpont előtt jött napvilágra. 1-2 nappal a születése előtt voltam orvosnál, aki mindent rendben talált. A szülés reggelén enyhén véreztem. Mivel hétvége volt kénytelen voltam megkérni a családom, hogy autóval vigyen el a másik városban lévő kórházba. Órákig vártunk rájuk, mire előkerültek. A kórházban nem tűnt úgy, mintha gond lenne, de a kicsi szívverése lassult, így nem engedtek haza.
Ekkor már tudtad, hogy érkezik a baba?
Kora délután enyhe fájásaim voltak, majd távozott a nyákdugó, ekkor már sejtettem, hogy szülni fogok. Fel sem fogtam igazán a dolgot, csak az járt az eszemben, hogy gyorsan túl leszek rajta, és nem kell az utolsó havi állandó vizsgálatokra járnom. A párom visszajött a kórházba és velem volt a szülésnél. Határozottan emlékszem, hogy legalább 2 évig fel tudtam idézni a szülési fájdalmakat, ha rágondoltam. Nem ihattam, nem kiabálhattam fájdalmamban (érzéstelenítés, fájdalomcsillapítás nélkül szültem) és egyébként is nem jól csinálja, cseszett le az orvos. A tágulást néző szülésznő egyébként barbár volt, iszonyatos fájdalmat bírt okozni.
Nagyjából 5-6 óra vajúdás után napvilágot látott a kislányom. Mivel ideje korán jött a világra, csak nagyon rövid ideig lehetett velem, apa kísérte el az öltöztetésre, fürdetésre. Egészséges volt, de aznap éjszaka inkubátorba került és nem is láttam másnapig. Reggel közölték, hogy szoptassam, mérjem stb. Nem volt tejem, hozattam serkentő teát, egész nap azt ittam, de nem segített. Meg sem próbált a gyerkőc szopizni, csak az üvegből volt hajlandó inni. Próbáltam fejni, de alig volt tejem. A szobából egyedüli tápszeres babaként jöttünk haza a kórházból.
Ez mennyire volt rossz érzés számodra? Megviselt lelkileg?
Akárhonnan is nézzük a dolgot, 1 hónappal korábban érkezett a baba és én mindent megtettem érte, hogy legyen tejem, hosszú heteken át. Ettől nem éreztem magam rossz anyának. Azért emeltem ki, mert sokan emiatt is képesek nekiesni az anyukáknak, ami tipikusan áldozathibázató magatartás.
Hogyan jutottatok haza?
A saját családom nem jött el értünk, egy ismerős segítségével sikerült nagy nehezen hazajutni a téli nagy hidegben. A szülői házba mentünk, a párom pedig hazament tüzet gyújtani. A mostohaanyám pátyolgatta a kicsit, míg én gyalog mentem el az ügyeletes patikába tápszert és a legszükségesebb dolgokat megvenni. Nem maradhattunk ott éjszakára, mert az apám ellenezte. Estefele munka után a testvérem vitt haza bennünket autóval.
Még a kórházból felhívtam a védőnőt, hogy mi a helyzet és ő másnap délelőttre bejelentkezett. Hatalmas kupi fogadott otthon, a sírás kerülgetett, mert tudtam, hogy reggelre ki kell takarítsak. Baromi elkeseredett és mérges voltam emiatt.
Hogyan élted el meg az első időket? Ne haragudj, hogy ezt kérdezem, de fontosnak tartom: ekkor már kialakult köztetek a valódi anya-baba kapcsolat, a feltétlen szeretet érzése a kicsi felé?
Az első napokban átjárt a mostohaanyám fürdetni a lányomat, nagyon jó volt, hogy ebben segített. A párom szülés utáni szabija gyorsan végetért, és otthon találtam magam egyedül a kicsivel.
Nagyon nehéz volt. Idegennek éreztem a kislányom magamtól, mintha nem is az enyém lenne. Sokáig nem vallottam be senkinek, de depressziós voltam, ha nincs mellettem a párom, akkor nem tudom végigcsinálni az első időket.
Nem gondoltál arra, hogy segítséget kérj, mondjuk a védőnőtől?
Nem volt meg a bizalom közöttünk, ő mindent a gyakorlati oldaláról közelített meg. Teljesen kikészített azzal, hogy g-ra pontosan mennyit egyen a gyerek, folyton méregessem, írogassam, mert neki azt ellenőrizni kell. Ettől egyre rosszabbul éreztem magam, hogy miért nem eszik annyit, miért fáj a hasa, miért nem bír kakilni napokig stb. Gyönyörű kicsi baba volt, de időnként úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Emiatt hatalmas lelkifurdalásom volt sokáig.
Hogyan lendültél át a kezdeti nehézségeken?
Az első néhány hét után magunkra maradtunk hárman. Délutánonként egy kicsit ki tudtam mozdulni a lányom nélkül boltba, jó volt 1-1 órát egyedül lenni (szerk.: énidő). Nem vihettem magammal, hiszen tél volt és 1 hónappal korábban érkezett a vártnál.
Néhány hónap múlva lakásfelújításba kezdtek felettünk és rémálommá váltak a napok. Egész nap zajban, egy síró gyerekkel, borzalmas volt. Ahogy elérkezett a tavasz egyre többet voltunk a szabadban, sétáltunk a lányunkkal, s napról napra jobban beleszerettem, csak gyönyörködtem benne, hogy milyen elképesztően szép baba. Végül fél év után elköltöztünk, új életet kezdtünk egy új városban.
Felmerült bennem az a kérdés, hogy mindenképpen vállalni akartad a babát, ha már teherbe estél? Egyáltalán szeretnél még gyermeket?
Nem akartam még gyermeket, nem álltam készen rá, s ez olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy már akkor tudtam, nem akarok többé sem terhes lenni, sem szülni. Viszont, ha már így alakult, eszembe se jutott, hogy ne szüljem meg őt. A párom egyébként felvetette a kérdést, de én ezt a lehetőséget azonnal kizártam.
Azt nem tudom megmondani, hogy később tudatosan vállaltam-e volna gyermeket. Végigstresszeltem a teljes terhességet, a vizsgálatokat, borzasztó volt mikor egy rossz eredmény után hetekig kellett várni egy megerősítő vizsgálatra, hogy minden rendben van-e. Lelkileg padlón voltam, a testem nehezen bírta a kismama állapotot, a szüléstől eleve rettegtem, nem tudnám ezt még egyszer végigcsinálni.
Szerinted másként alakult volna az életetek, ha nem jön közbe a pici?
Biztos vagyok benne. Az egész kapcsolatunkat a sorsszerűség jellemezte, akkor tűnt fel a lányunk az életünkbe, amikor válaszút elé kerültünk. Nem tudom megmondani mi lett volna, ha….
Milyen a kapcsolatod a lányoddal most?
Túlságosan óvom és szeretem Őt. Azt vallom, hogy a lehető legnagyobb csoda az életemben, annak ellenére is, hogy nagyon nehéz volt az első időkben.
Neked milyen volt a kapcsolatod az édesanyáddal?
Bár soha nem mondta ki senki, de mindig úgy éreztem, hogy nem várt gyermek voltam anyai részről, és ez kimondatlanul is meghatároz engem. Talán ezért sem akartam anyává válni…
Mindenesetre remélem, hogy a lányom támasza tudok majd lenni, ha egyszer nagymama leszek! Ilyenkor minden támogatásra szüksége lenne az embernek, főként lelkileg!
Köszönöm, hogy megosztottad velünk a történetedet!
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, látogass el Facebook oldalamra!
Édua
A kép forrása: freepik.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: