Digitális vagy kézzel fogható emlékek világa? Vajon melyik a jobb?

A szó elszáll, az írás megmarad.  Mint ahogy a művészi alkotások, egészen a barlangrajzoktól kezdve. Ha jobban belegondolunk, a múltról alkotott ismereteink és elképzeléseink, mind az elődeinknek köszönhetőek, akik az őskortól kezdve megörökítették az életüket, eleinte kőbe vésve, majd írott, illetve képi formában.

Annak ellenére, hogy online jegyzek le mindent, személy szerint sosem kezdenék el könyvet online olvasni, mert elveszítené a varázsát. A hosszabb írásokat szeretem a kezembe venni, megérinteni a könyv lapjait és érezni az illatát, ettől valahogy az egész atmoszférája közelebb kerül hozzám. Cikkeket, híreket és információkat viszont csak online olvasok, lehetőleg mindenféle politikai sallangtól mentesen.

Egyébként azért sem preferálom, ha valami csak online formátumban van meg, mert így az évek során jópár versünk és írásunk elveszett a számítógépek, laptopok tönkremenetelével. Így van ez a fotókkal is, szinte minden képünk digitális formában van/volt meg, melyek nagy része szintén a ködbe veszett. Pl. amikor ellopták a telefonomat, nem is azt sajnáltam, hanem az elmúlt évek sok-sok megörökített pillanatát a családunkról.

Tény és való, hogy így gyorsabb és egyszerűbb írni, de vajon évtizedek múlva fognak látni bennünket a dédunokáink, hiszen, ami a “felhőben” és eszközökön van, nem biztos, hogy örökre ott is marad?

A páromat anno online ismertem meg sok évvel ezelőtt,  s bár eleinte chateltünk, de volt néhány email váltásunk is, ami számomra fontos volt (minden túlzás nélkül írhatom a kapcsolatunk megalapozása, amit sokszor visszaolvastam), de amikor megújították az online  felületet, nyomtalanul eltűnt örökre. Ha ezeket papírra vetjük, mint anno a szüleink, akkor a mai napig kézbe vehetnénk és visszaolvashatnánk.

Olyan szuper volt az emlékkönyv is, ami régen minden lánynak volt az általános iskolában, sőt már az én anyámnak is volt.  (Nem tudom ma még készítenek-e a lányok.) Különös érzés évtizedek múlva fellapozni egy ilyen régi emléket, mint ahogyan fellapozni a családi fotóalbumot. Az emlékeink az évtizedek múlásával megfakulhatnak, s bizony egy-egy arcot már csak képekről tudunk a teljes valójukban felidézni.

Jó lenne sok mindent írásban lejegyezni, a képeket előhívatni, ameddig rendelkezésünkre állnak. Nem mindig halogatni, amíg késő nem lesz hozzá, amikor a múlt már csak a mi emlékeinkben marad meg, s majdan a feledés homályába merül.

Eszembe jut számtalan rögös életű művész: festők és írók, akikkel az élet mostohán bánt, vajon mit szólnának most, ha látnák, hogy az évszadokkal ezelőtti alkotásaik, a kultúránk szerves részeivé váltak, amiket sok esetben oktatnak?

Én még a mesekönyvek világában nőttem fel, imádtam a szépséges illusztrációkat bennük, teljesen rabul ejtett a varázsuk. Az én gyermekem azonban a kötelező olvasmányokon és néhány képes, állatos könyvön kívül nem igazán vesz könyvet a kezébe, teljesen mértékben a digitális világ köti le a figyelmét.  Minden túlzás nélkül állítom, a mai (kamasz) gyerekek számára már a televízió kora is leáldozott (mondjuk nem is olyan nagy kár érte a tartalmakat tekintve).

Ti szoktatok még  levelet, naplót vagy bármi mást kézzel lejegyezni? Képeslapot küldeni a jeles alkalmakra?  Szerintetek leáldozott már a kézzel írt emlékek és köszöntések világa?

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is, látogass el Facebook oldalamra!

Édua

(A kép forrása: https://www.freepik.com/free-photos-vectors/background)